Köd gomolyog a sírok mellett az utak felszínén.
Halk szél surrog a torz ágcsonkok közt.
Az utcai lámpák fénye ide már alig hatol el, így inkább csak érzem, mint látom a párát, ami a légzésem nyomán keletkezik. A köd furcsa játékokat játszik. Gomolygásában bizarr alakokat formál. A lángocskák előtt összegyűlve szerteszét szója a fényüket, hamis, látszat-glóriát festve föléjük.
Valahonnan távolról fanyar füstszagot hoz a szél…

Korán sötétedik.  Ilyenkorra a fák többsége lehullajtja a leveleit, és a száradó avar halk zörgéssel adja meg magát a szélnek. Sodródásukban furcsa, tompa hangjuk a csontzenét idézi. A fekete fák, mint elszenesedett csontkezek nyúlnak könyörgőn az ég felé. Talán megváltásért esedeznek. Önmaguknak…
Vagy számunkra.
Hiszen rászorulunk.
A köd lassan terjeszkedik, és a késő szürkületben gyertyák ezreinek gyenge lángja hirdeti az emlékezést. Küzdenek a hideggel, a sötéttel, az idővel.
A múlt ködébe vesző emlékek követelnek maguknak néhány pillanatot.
Míg a láng lobog, a hidegben állva, lefagyott ujjainkat összeszorítva, imára kulcsolt kézzel igyekszünk kényszeríteni magunkat, hogy megleljük lelkünkben is azt a parányi szikrát, mely melegíthet ezen a napon. Jobban vágyunk, és könyörgünk érte, mint bármely más napon. Hinni akarjuk, hogy egykori szeretteink jó helyen vannak, hogy büszkénk ránk, és jó úton járunk. Vagy azt, hogy nem látják, nem tudják, mi lett belőlünk, hová süllyedtünk, és mennyire letértünk az ösvényről, amit egykor nekünk szántak.
Megnyugvást  és békét keresünk a hidegben, a ködben, a sötétedő temetőben. Talán remélünk, vagy félünk.
Árnyakat lesünk, ismerős arcokat keresve  köztük, rég látott alakokat, suttogó szavakat várva. 
A hideg átjár, míg ott állok, csendben figyelve az emléktüzeket. Megannyi lidércfény.
Hamis lángok, hamis emlékekért, hamis, hazug vágyakért gyújtva! Egy sem igazi! Egy sem őszinte!
Nem a szeretet az, ami hiányzik mögüle… Bárki, aki veszített már el szeretett embert, sokat adna azért, hogy újra láthassa, ölelhesse, szólíthassa elveszítettjét… Hogy megbánja, megvallja, kimondja azt, ami nem hangzott el életében…
De mi is történne, ha megkapnák amit kérnek?!

Egy nap, amikor azokra emlékezünk, akiket örökre elvesztettünk. Gyertyát gyújtunk a halottainkért, és kimegyünk a temetőbe. Álszent módon, vagy valódi fájdalommal beszélünk róluk, és sóhajtva idézgetjük emlékeinket róluk. Egyetlen nap.

Hideg van. Sötét. Még égnek a lángok. De a temető már üres. Az emberek hazatértek, letudva kötelezettségüket, elfeledve ezt a napot, és a következőre készülődnek. Az élet körforgás. A holtak nem érdemelnek több időt…
Csak néhányan vannak, akik hozzám hasonlóan holdkelte után is a sírok közt járnak, akik az év minden napján az árnyakat kutatják, és szívből remélik, hogy újra karjukba ölelhetik, akit elveszítettek. Kockáztatva minden borzalmat, a jeges rémületet… Aki szívből könyörög, ott, a sírok közt, a jeges szélben állva, a sötétbe meregetve a szemét…
Ez vagyok én.
Egy a temető élő szobrai közül.

Egy ember, aki nap nap után itt ül a padon, itt áll a sírod mellett.
Hogy aztán zárórakor hazatérjen az üres házba, az üres asztal mellé, melyen csak egyetlen tányér árválkodik.  A hideg szobába, az elsárgult fényképekhez.
De nem ma.

Jeges hideg kúszik a kabátom alá, mintha haza akarna űzni. Mintha azt sugallná, a félelem utolér és összeroppant. Nem tudja, hogy engem már nem rémiszt semmi. A félelem abból fakad, ha az ember számára létezik fontos dolog. Valaki, akit szeret, valami, amire vágyik, vagy akár önmaga… Csak addig félünk, amíg van mit veszítenünk. Aki vágyik a halálra, az már nem fél.
A gyertyák fénye jelzi az utat.
Nekünk, vagy nekik? Mindkettőnknek… egymás felé.