(költői próza)
Aranyfény keretet kaptak mind a fátyolfelhők, a lemenő nap
búcsúsugarainak ajándéka. Varászos pillanat, átmenet, lágyan lebegő
lélekszilánkokkal teleszórt elmúlás… Egy cseppnyi aranyló béke, izzó emlékű nyugalom.
Akár a csészében gőzölgő friss tea – illata messzire röpít az időben,
előre-hátra hintáztat múlt és jövő közt.
Egy lány sétál el a kapu előtt az úton. Léptei a meleg nyári estén finom port vernek fel. Könnyed pille mozdulat, tánc a világ fölött. Néhány pillanatnyi változás, új nyomok, lábnyomok… majd a por elül. Ott marad a lenyomat, de mégsem változik semmi. Ha eltűnik a sarkon nem emlékszik majd rá senki, hogy itt járt. Csak ő… és én – egy rövid ideig.
Szép.
Igazán szép.
Nem láttam, csupán tovatűnő alakját, mégis biztosan tudom. Fiatal. A fiatalság maga a szépség. Az ifjú vonások, lágy karakterek, a formálódó öntudat világ-nem-törte reménye ül még rajtuk,még nem vés rá ráncokat a művével mindig elégedetlen szobrász – az élet… Ő mindig finoman kezdi alkotását, majd vésővel esik neki, ha nem azt kapja, amit elképzelt… kifordított műalkotás, visszafelé pergő homok.
Ráncosodó kezeimben az idő aranyával elveszek az alkonyi csöndben. Múlt és jövő eggyé válik, s hol összeforrnak, a jelen-sebű varratot eltörli egyetlen pillangó hímporos szárnyának puszta rebbenése.
Tovatűnő szívverésnyi pillanat a lét és nemlét határán. Ahogy megszületik el is vész a Jelen, mégis, nincs, ki megkérdőjelezze értékét… Szívdobbanás. Születik… múlik… Születik…
Alkony. Múló fényből születő éji bársony. Átmenet. Pillanat. Jelen. Dobbanás.
Az ifjú, és a vén találkozása egy pillanatra, majd a tovatűnő léptek poros lehelete. Az egyik távozik, a másik marad.
Az apró homokszemek lassan ülepszenek. Helyüket keresik, mint minden. A világ rendje állandó, és változatlan, mégis folyton megújuló, és fejlődő. Paradox csodák. Pillanatok.
Aranyló tea a csészémben, aranyló keret az álomszülte felhők szélén. Fent, és lent – egy szívdobbanásnyi pillanatig. Látomás-világ.
A nap eltűnt a horizontról, a lány befordult a sarkon. A pille még ott lebeg kertem egy köve fölött, szárnyával legyezgeti összeforrt szívem pillanat-sebeit.
A búcsúzó naptól, s lelkem hamvadó életparazsától aranyfényű keretet kapott az alkony – és emlékeim.
Egy lány sétál el a kapu előtt az úton. Léptei a meleg nyári estén finom port vernek fel. Könnyed pille mozdulat, tánc a világ fölött. Néhány pillanatnyi változás, új nyomok, lábnyomok… majd a por elül. Ott marad a lenyomat, de mégsem változik semmi. Ha eltűnik a sarkon nem emlékszik majd rá senki, hogy itt járt. Csak ő… és én – egy rövid ideig.
Szép.
Igazán szép.
Nem láttam, csupán tovatűnő alakját, mégis biztosan tudom. Fiatal. A fiatalság maga a szépség. Az ifjú vonások, lágy karakterek, a formálódó öntudat világ-nem-törte reménye ül még rajtuk,még nem vés rá ráncokat a művével mindig elégedetlen szobrász – az élet… Ő mindig finoman kezdi alkotását, majd vésővel esik neki, ha nem azt kapja, amit elképzelt… kifordított műalkotás, visszafelé pergő homok.
Ráncosodó kezeimben az idő aranyával elveszek az alkonyi csöndben. Múlt és jövő eggyé válik, s hol összeforrnak, a jelen-sebű varratot eltörli egyetlen pillangó hímporos szárnyának puszta rebbenése.
Tovatűnő szívverésnyi pillanat a lét és nemlét határán. Ahogy megszületik el is vész a Jelen, mégis, nincs, ki megkérdőjelezze értékét… Szívdobbanás. Születik… múlik… Születik…
Alkony. Múló fényből születő éji bársony. Átmenet. Pillanat. Jelen. Dobbanás.
Az ifjú, és a vén találkozása egy pillanatra, majd a tovatűnő léptek poros lehelete. Az egyik távozik, a másik marad.
Az apró homokszemek lassan ülepszenek. Helyüket keresik, mint minden. A világ rendje állandó, és változatlan, mégis folyton megújuló, és fejlődő. Paradox csodák. Pillanatok.
Aranyló tea a csészémben, aranyló keret az álomszülte felhők szélén. Fent, és lent – egy szívdobbanásnyi pillanatig. Látomás-világ.
A nap eltűnt a horizontról, a lány befordult a sarkon. A pille még ott lebeg kertem egy köve fölött, szárnyával legyezgeti összeforrt szívem pillanat-sebeit.
A búcsúzó naptól, s lelkem hamvadó életparazsától aranyfényű keretet kapott az alkony – és emlékeim.