Festék koppan az asztalon.
Száraz rózsa bámul rád feketén a tükör mellől. Valaha volt
benne élet, a csoda, a boldogság, a szerelem jelképeként virított ragyogó
vörösen. Mostanra nem marad belőle semmi, csak az emlék. Feketévé fakult képei
a múltnak.
A kopott kis asztal minden sérülése titkokat mesél, ahogy
álomvilágba húz a játék, melyből éppen most léptél ki. A füledben cseng még a
közönség tapsa, és elvakít a fények emléke. Estéről, estére.
A tükörbe nézel, és ujjaid a titkok üvegére helyezed.
Csodavilág… Mintha élne, lélegezne, lüktetne, elszívva életed érintéseden át,
egyre melegszik, és melegszik ujjaid alatt. Forró kezed egy álompillanatra bele
is süllyed talán a másik világba… mielőtt magadhoz térsz.
Leemeled a maszkot az arcod elől, és leteszed. A tükörben
nézed a képét, a másik oldalra került könnycseppet, a szikrázó, fényes díszt… A
rózsát… és magadat.
Elfelejtetted. A maszk alatt a vastag festékréteg. Fehérre
mázolt arcod vonásai nem kapnak elég élt, hogy jellemzővé váljanak. Szemed
fekete, akár a szádon a festék. Színtelen világ. Akár a rózsádé. Akár a tüköré.
Akár az, amiben élsz. Színtelen világ. Kietlen. síkság, melyet csak a megölt
angyalok elhullott szárnya színez. És a könnycseppek. Fekete cseppek. Rajzolt
cseppek. Kiszáradt tavak mélyén megmaradt kövek. Csak azoké, akik már elsírták
minden könnyüket…
Szokott mozdulattal nyúlsz a rongyért, hogy lemosd a
festéket. Szokott mozdulattal kezded maszatolni. Szokott mozdulattal, fásultan,
nem törődve vele, milyen lassan is érsz célt. Nem számít. A festék
annyiszor kerül fel rád, hogy a részeddé vált. Megállsz. A tükröt nézed.
Szemed. Hová tűnt belőle az ifjúság? Hová lett a csillogása? Mi lett a
kíváncsiság szikráival? Hol van belőle az élet?
Mi csinálsz? Miért lépsz porondra estéről estére, ha nem
számít már a közönség nevetése? Miért skandálod a begyakorolt rigmusokat, miért
léped a mindennapos lépéseket, ha nem leled benne örömöd? Hová lett a
nevettető, aki boldogságával feledtette másokkal a világ gondjait? Hová lett a
bohóc, aki azért nevetett, hogy a gyerekek kacaja visszahangozza saját
boldogságát?
A gyertya lángjába nyúlsz. Visszakapod a kezed. Tehát érzed
még a fájdalmat. Mégsem tűntél el teljesen. Mégsem fakult ki az életedből
minden érzelem.
A maszk után nyúlsz, és finom felszínén végighúzod ujjaid.
Hűvös nyugalma mintha kigúnyolná háborgó lelked. Hogy meri? Mitől ilyen
szenvtelenül áttetsző, ilyen mozdulatlanul egyhangú? Mitől ilyen érzelemmentes,
mitől van, hogy nem érzi a fájdalmat?? Miért nem változik, miért nem öregszik,
miért nem szenved? Mitől van, hogy az arcod épp olyanná vált már, mint a
maszk??
Dühöd egyre erősödve kúszik felfelé gyomrodból átfogja és
megdobogtatja a szíved, mintha ki akarná tépni a mellkasodból. Hallod a
kiáltásod, de nem érzel mást, csak a belőled kiszakadó visszatarthatatlan erőt,
és a felszabaduló bezárt őrjöngő vadat. A szörnyet, ami mindent elvett, ami
mindent adott, ami mindent érzett, ami elnyomva hevert ketrece mélyén oly rég,
a szörnyet, ami te vagy! A maszk, az arcod, az álcád, a tested… nem tarthatja
többé rabságban a lelked. A tükör ezer darabra törik az álarc súlyától, ahogy
dühöd kiáltva hozzávágod.
Könnyek gördülnek végig arcodon, könnyek, melyek ízét oly rég
nem érezte már, könnyek, melyek a festéktől fehéren hullanak alá a cserepekre.
ujjaid belemarkolnak a törött üvegbe. Már nem látod magad, csak arcod
darabkáit. De hát ez vagy te. Apró festett darabok, másoktól lopott mozdulatok,
hangok, léptek. Sejtelmes leplek, és festett mosolyok mögé rejtve. Érzed a
tenyereden, ahogy a cserép átforrósodik. De már nem zavar. Lassan felemeled.
Nem kell lásd. Nem kell többé tükörbe nézz. A világ minden tükrét összetöröd.
Minden árulást, minden fájdalmat megszüntetsz. Érzed a bőrödbe maró kínzó
fájdalmat… ez majd megtisztítja a lelked… ez majd átír mindent… fájdalommal,
vérrel…
A tükörcserepekre hulló vörös vér egy pillanattal később
sugárban kezd ömleni. Befröcsköli a tükör keretét, a szobád falát, és a száraz
rózsa fekete szirmait. Új élet… új erő… új szín a színtelenségben. Már
alig látod, ahogy utána nyúlsz, a földre hullik a törött feje… de végre újra
van színe…