Festék koppan az asztalon.
Száraz rózsa bámul rád feketén a tükör mellől. Valaha volt benne élet, a csoda, a boldogság, a szerelem jelképeként virított ragyogó vörösen. Mostanra nem marad belőle semmi, csak az emlék. Feketévé fakult képei a múltnak.
A kopott kis asztal minden sérülése titkokat mesél, ahogy álomvilágba húz a játék, melyből éppen most léptél ki. A füledben cseng még a közönség tapsa, és elvakít a fények emléke. Estéről, estére.
A tükörbe nézel, és ujjaid a titkok üvegére helyezed. Csodavilág… Mintha élne, lélegezne, lüktetne, elszívva életed érintéseden át, egyre melegszik, és melegszik ujjaid alatt. Forró kezed egy álompillanatra bele is süllyed talán a másik világba… mielőtt magadhoz térsz.
Leemeled a maszkot az arcod elől, és leteszed. A tükörben nézed a képét, a másik oldalra került könnycseppet, a szikrázó, fényes díszt… A rózsát… és magadat.
Elfelejtetted. A maszk alatt a vastag festékréteg. Fehérre mázolt arcod vonásai nem kapnak elég élt, hogy jellemzővé váljanak. Szemed fekete, akár a szádon a festék. Színtelen világ. Akár a rózsádé. Akár a tüköré. Akár az, amiben élsz. Színtelen világ. Kietlen. síkság, melyet csak a megölt angyalok elhullott szárnya színez. És a könnycseppek. Fekete cseppek. Rajzolt cseppek. Kiszáradt tavak mélyén megmaradt kövek. Csak azoké, akik már elsírták minden könnyüket…
Szokott mozdulattal nyúlsz a rongyért, hogy lemosd a festéket. Szokott mozdulattal kezded maszatolni. Szokott mozdulattal, fásultan, nem törődve vele, milyen lassan is  érsz célt. Nem számít. A festék annyiszor kerül fel rád, hogy a részeddé vált. Megállsz. A tükröt nézed. Szemed. Hová tűnt belőle az ifjúság? Hová lett a csillogása? Mi lett a kíváncsiság szikráival? Hol van belőle az élet?
Mi csinálsz? Miért lépsz porondra estéről estére, ha nem számít már a közönség nevetése? Miért skandálod a begyakorolt rigmusokat, miért léped a mindennapos lépéseket, ha nem leled benne örömöd? Hová lett a nevettető, aki boldogságával feledtette másokkal a világ gondjait? Hová lett a bohóc, aki azért nevetett, hogy a gyerekek kacaja visszahangozza saját boldogságát?
A gyertya lángjába nyúlsz. Visszakapod a kezed. Tehát érzed még a fájdalmat. Mégsem tűntél el teljesen. Mégsem fakult ki az életedből minden érzelem.
A maszk után nyúlsz, és finom felszínén végighúzod ujjaid. Hűvös nyugalma mintha kigúnyolná háborgó lelked. Hogy meri? Mitől ilyen szenvtelenül áttetsző, ilyen mozdulatlanul egyhangú? Mitől ilyen érzelemmentes, mitől van, hogy nem érzi a fájdalmat?? Miért nem változik, miért nem öregszik, miért nem szenved? Mitől van, hogy az arcod épp olyanná vált már, mint a maszk??
Dühöd egyre erősödve kúszik felfelé gyomrodból átfogja és megdobogtatja a szíved, mintha ki akarná tépni a mellkasodból. Hallod a kiáltásod, de nem érzel mást, csak a belőled kiszakadó visszatarthatatlan erőt, és a felszabaduló bezárt őrjöngő vadat. A szörnyet, ami mindent elvett, ami mindent adott, ami mindent érzett, ami elnyomva hevert ketrece mélyén oly rég, a szörnyet, ami te vagy! A maszk, az arcod, az álcád, a tested… nem tarthatja többé rabságban a lelked. A tükör ezer darabra törik az álarc súlyától, ahogy dühöd kiáltva hozzávágod.
Könnyek gördülnek végig arcodon, könnyek, melyek ízét oly rég nem érezte már, könnyek, melyek a festéktől fehéren hullanak alá a cserepekre. ujjaid belemarkolnak a törött üvegbe. Már nem látod magad, csak arcod darabkáit. De hát ez vagy te. Apró festett darabok, másoktól lopott mozdulatok, hangok, léptek. Sejtelmes leplek, és festett mosolyok mögé rejtve. Érzed a tenyereden, ahogy a cserép átforrósodik. De már nem zavar. Lassan felemeled. Nem kell lásd. Nem kell többé tükörbe nézz. A világ minden tükrét összetöröd. Minden árulást, minden fájdalmat megszüntetsz. Érzed a bőrödbe maró kínzó fájdalmat… ez majd megtisztítja a lelked… ez majd átír mindent… fájdalommal, vérrel…
A tükörcserepekre hulló vörös vér egy pillanattal később sugárban kezd ömleni. Befröcsköli a tükör keretét, a szobád falát, és a száraz rózsa fekete szirmait. Új élet… új erő… új szín a színtelenségben.  Már alig látod, ahogy utána nyúlsz, a földre hullik a törött feje… de végre újra van színe…